Gondolatok...

Ahoy!

Igyekszem visszatérni a blogoláshoz, mert továbbra is szeretem. Igaz, hogy mostanában csak a szánalmas, darabokra hullott életemről tudok nyilatkozni, de igyekszem minden apró dolognak örülni. Ami így a félév végén nehéz ügy: a rajz tanszék megint variál és képtelenek megérteni, hogy nekünk van egy másik szakunk is, amiből most írjuk a ZH-k 90%-át. Néha felhúzom magam ezen, de próbálok nem mindenen idegeskedni.
Igazából félek, hogy bennem is ott lappang a rák és nem akarom feleslegesen szétstresszelni magam és fiatalon, esetleg még fiatalabban meghalni, mint anya...
Úgyhogy kicsit jobban odafigyelek az étkezésre is és minden nap igyekszem legalább 20-30 percet mozogni. Ami nem nehéz, mert legalább 20 percet biciklizem naponta az állomásig. Ha meg éppen nem megyek suliba, akkor csak úgy teszek egy kört a faluban.
A csokiról nem tudok leszokni, most kell valami, amitől jobban érzem magam. De mivel semmi más káros szenvedélyem nincs, így azt hiszem ennyit egyelőre megengedhetek magamnak. Legalábbis addig, amíg kicsit helyre nem jövök és akkor a csoki fogyasztásom mértékét is szabályozni fogom.



Egyébként nem voltam annyira kikészülve anyák napján, mint hittem. Persze egész hétvégén rossz kedvem volt, de pénteken kimentem a temetőbe és megfogadtam, hogy nem megyek ki vasárnap. Nem marcangolom ezzel magam, most önzőnek kell lennem és kicsit magamra gondolni, hogy ne őrüljek és betegedjek bele ebbe az életnek nevezett tragédiába. Nem akarom 30-40 évesen egy kis urnába végezni.

Néha csodálkozom magamon és az erőmön, hogy képes vagyok mindenre. Tanulok(néha persze nem úgy megy, mint ezelőtt, de igyekszem), vezetem a háztartást, ügyet intézek(óóó, még meddig kell kínlódni vajon ezzel? ._.), már tudok őszintén is mosolyogni és néha nevetek is. Hihetetlen az emberi életösztön. Amikor azt hiszed, hogy belehalsz a fájdalomba az agyad kattan egyet és már azon kapod magad, hogy kitakarítottad a lakást és lemostad az összes ablakot.
Persze nem azt mondom, hogy mindig erős és összeszedett vagyok. Néha olyan dolgokat csinálok, hogy utána csak fogom a fejem, de most elnézőbb vagyok magammal és csak legyintek rá egyet.

Megváltozott számomra a sorrend, máshogy látom a dolgokat, mint eddig. Bár szörnyen kétségbe vagyok esve, hogy milyen jövő elé nézek így, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Nem tudom hogy leszek képes önállósodni: egyrészt, mert ha apa nem talál évekkel később magának valakit, akkor örök lelkiismeret furdalásom lesz, hogy itt hagyom egyedül. Másrészt nem túl fényes az anyagi helyzetünk. Minket sem segítettek a szülők, így aztán több mint 10 év volt, mire összekínlódtuk a házat.Természetesen segítség nélkül hitelhez folyamodtak anyáék, aminek a fennmaradó részének a felét én öröklöm. Tudom, hogy apa soha nem terhelné ezt rám, de azért kb. 1,5 millió forint adóssággal indulni az életbe úgy, hogy még semmit fel sem vettél kicsit elkeserítő.
Nem vagyok benne biztos, hogy 5-6 éven belül nem külföldön találom-e magam. Egyre jobban el szeretnék innen menni és apa is egyet ért velem. Nem tudom mi lesz, de egyelőre nem látom túl szépnek és fényesnek a jövőmet. Talán az én csillagom leáldozott, vagy soha nem is volt fent az égen...