2018. március 8., csütörtök

Két világ közt...

Üdv.

Amikor a közeli családban valaki beteg lesz, az kihat az egész család életére.
Kezdek lassan begolyózni ettől az egésztől, ami január óta megy és egyre inkább kelepcében érzem
magam. Tudom, hogy anyának óriási szüksége van a támogatásmora és arra, hogy itt legyek vele. Ezért is olyan nehéz péntek esténként elmennem itthonról. Ugyanis csak hétvégén tudunk Lacival találkozni. Hétköznap még beszélni is alig tudunk, esténként talán 2-3 órát.
Ilyenkor vetődik fel a kérdés: mindent el kell dobnom anyáért? Mert látom rajta, hogy ő elvárná. Nekem Lacin kívül senkim nincs és nem élek közösségi életet. Elmegyek reggel a suliba, ott vagyok és rohanok haza. Vagy ha nem egyből haza rohanok, akkor Debrecent járom épp valamiért, amit meg kell vennem.
Az új csoporttársaim között vannak nagyon kedves lányok, de 2 hétnyi ismertség után nem rohanhatom le őket azzal, hogy "figyu már, annyira kivagyok, hogy lassan beleőrülök". Még Alnak se mondtam semmit, ő is éli az életét, most kint van cserediák programon külföldön. Nem vagyok az a könnyen megnyíló típus és nem is áll hozzám az iskolában senki közel.
Tegnap gondolkoztam azon, hogy óra után beszélek egy kicsit a pszichológus tanárommal, de annyira rohant haza, hogy inkább hagytam az egészet.
Ez a kérdés pedig egyre jobban foglalkoztat. Anyának van igaza és nem kéne hétvégén elmennem itthonról? De én meg nem szeretnék mindig itthon lenni, már így is érzékelem magamon néha, hogy a lelki állapotom több, mint szomorúság...
Az egyetlen embert is hanyagoljam, akit tényleg érdeklek? Nem akarom, nem tudom megtenni.
Persze ez nem ilyen egyszerű, állandóan lelkiismeret furdalásom van, de ha itthon maradnék tuti végig bőgném az éjszakát. Azok a legrosszabbak. Olyankor jönnek a gondolatok és nem tudok rendesen aludni. Vagy ha el is alszom, akkor nyugtalanul vergődöm egész éjszaka.

Múlt hét pénteken eléggé összevesztünk anyával, vagyis az összeveszés nem jó szó. Nagyon rossz kedvem volt aznap, a suliban is történt ez-az és apró Kykkys szerencsétlenségek értek, amiken máskor max. mosolygok egyet. De a pohár már nagyon tele volt és ezek voltak az utolsó cseppek. Amikor haza jöttem mérges és feszült voltam, amit anya egyből észre vett rajtam és levonta a maga következtetését: én haragszom rá, mert rossz a telefonom és nem tud újat venni és ilyen hülyeségek. Eszemben sem volt semmi ilyen. Nekem állt, hogy mi a kínom, miért nem beszélek vele soha(mondjuk ezt nem értem...) meg ilyenek. Én nem veszekedtem, csak bőgtem, mint egy hülye. Tudom, hogy ő is kivan és haragszik az egész világra, mert ő beteg és nem érdemelte meg.
Utána kibékültünk, de megint nekem állt, mert szerettem volna Lacihoz menni, de mondtam neki, hogy jó, akkor itthon maradok. Ekkor kezdett el piszkálni, hogy ha ennyire nem bírok nélküle élni, akkor miért nem költözöm oda meg ilyenek? Persze, mert ez olyan egyszerűen működik... Ekkor már annyira elegem volt, hogy fogtam magam és a hóviharban elindultam Lacihoz este.
Persze késett a busz, lekéstem a csatlakozást, de nem érdekelt, 15 perc múlva úgyis jött a következő busz. Bevallom, hogy eléggé féltem az úton, mikor már kicsit kitisztult a fejem, mert nagyon csúszott az út.
Ez a legnagyobb baj velem: sokáig gyűlnek bennem a dolgok és egyszerre robban ki minden olyan erővel, hogy akik nem ismernek olyan jól csak lesnek.
Ekkora hóviharban hideg fejjel tuti nem indultam volna el, de egyszerűen nem bírtam tovább a lelki terrort.
Anya nagyon jól ráérez,hogy mivel lehet igazán mélyen a szívembe döfni: ez pedig Laci. Azért érzékeny pont, mert rengeteget csatáztunk emiatt, a 4 év alatt sem tudta elfogadni azt, hogy van egy harmadik ember az életemben akit szeretek.
Nem tudom mi lenne, ha lennének barátaim. Biztos azok is főellenségek lennének. xD Egy ideje béke volt, azt hittem, hogy végre beletörődött abba, hogy szerelmes vagyok. Mert eleinte azzal is győzködött, hogy én amúgy nem is szeretem Lacit... Na, mindegy.
Most, hogy ennyi szerencsétlenség ért minket ismét feltámadt a régi ellentét: Laci az ellenség, aki el akar tőlük szakítani. Miért nem elég az ő társaságuk? De most őszintén: 20 évesen ők is állandóan a szüleikkel akartak lenni? Persze biztos én is hibás vagyok valamiben. Meg azt is értem, hogy most beteg és szeretne támogatást kapni. Viszont ez a probléma már 4 éve fennáll és nem fogható csak arra, hogy beteg.
Én tényleg próbálom a lehető legtöbbet megtenni, de azt hiszem, hogy ehhez kevés vagyok, soha nem lennék elég jó.

Biztos, hogy csak én vagyok ilyen önző rohadék, de egy héten 2 napot szeretnék egy kicsit magamra fordítani. Most biztos mindenki utál, aki ezt olvassa, mert igazatok is van. Én is utálom magamat, meg úgy az egész világot. xD De sajnos egy gyenge kaki vagyok és kell egy ember, aki mellett úgy érezhetem, hogy van értelme élni.
Remélem egyik olvasómnak sem kell ezt soha átélnie és nem tudja meg milyen érzés az, amikor két felé hasad a szíve.

Pá!