Beigazolódni látszik, amitől rettegtünk. Kis bajból kezd kibontakozni egy óriási és ha jól látom, akkor ismét a magyar egészségügy tehet mindenről.
Most egy még keményebb időszak jön. Erősnek kell lennem és támogatnom anyát és reménykedni, hogy ez a rémálom boldog befejezést kap.
Próbálok minél pozitívabban állni a dolgokhoz és nem rettegni állandóan, vagy legalábbis nem mutatni a rettegést. Nem tudom, hogy miért bünteti a családot az élet kb. 1,5 éve folyamatosan, de igazán jöhetne végre valami jó dolog is.
Ha hívő lennék már nem lennék, mert semmi rosszat nem tettünk és mégis állandóan büntet minket a sors. A legnehezebb dolog a világon látni, hogy a szeretteid lebetegszenek és szenvednek. Anya meggyógyul, mert élni akar, látni akarja,hogy lediplomázom, bőgni akar az esküvőmön és tologatni az unkáját babakocsival.
Mert neki élnie kell és boldognak és egészségesnek lenni, mert megérdemli és meg is fogja kapni. Apuval ott leszünk mellette, ahogy eddig is mindig és hárman együtt kézen fogva előre megyünk és átvészelünk mindent, mert szeretjük egymást és csak ők és Laci vannak nekem.
Viszont ahhoz, hogy erős támasz lehessek először magamat kell rendbe tennem. Az utóbbi egy hét a várakozásról és a rettegésről szólt és még sokáig így is lesz. Ma átmegyek Lacihoz és ő kicsit pátyolgatja majd a lelkemet meg a testemet is, mert már hetek óta nem alszom és eszem rendesen és kezdem érezni, hogy hosszú távon nem fogom bírni ilyen állapotban. Amikor vele vagyok kicsit megnyugszom és tudok valamennyit enni és aludni.
Nem szeretem a saját terheimet senki vállára tenni, de ezt a súlyt már képtelen vagyok egyedül cipelni. És igazából még nem is tudjuk mi vár ránk, mivel kell szembesülni és mit kell legyőzni. Sokkal többet azóta se tudunk, csak azt, hogy egyre rosszabb minden.
Még biztos hetek, mire sikerül odáig eljutni a jeles orvostudománynak, hogy végre megállapítsák mi is a tényleges probléma és miként lehet kezelni...
Hát, így állunk emberek. Az élet nehéz és tényleg fontos, hogy odafigyeljünk a szeretetteinkre és velük legyünk. Mi mindig is egy összetartó és jó család voltunk és ez örökké így lesz. Sok erőt lehet gyűjteni a szeretetből és a kölcsönös odaadásból.
Most háttérbe kell szorítani az egyént és a közös célra helyezni a hangsúlyt. Nehéz lesz, az iskola sem könnyíti meg a dolgomat. Persze, hogy ilyenkor van vele mizéria. Még ezzel is futom a köröket, de nem érdekel, ha anya újra egészséges lehet.
Megyek és próbálom összeragasztgatni a darabokra hullott életem szilánkjait.
Majd jelentkezem.
Ez az év első bejegyzése. Köszönhető ez mindannak, amin mostanában keresztül megyünk. Írtam korábban, hogy anya beteg. Nos, azóta nemhogy javult a helyzet, de egyre inkább romlik. Persze ebben nagy szerepet játszik az is, hogy mennyire iszonyatosan sz@r az egészségügy ebben a tetves országban. Igen, így beszélek, mert mérges vagyok és rettegek.
Októberben ölték meg(igen, ezt mondom, mert ez az igazság) az orvosok a nagybátyámat és egyszerűen nincs már bizalmam az egészségügyben. Egy normális országban már rég megműtötték volna anyát és túl lenne az egyik rosszon és talán képes lenne enni és nem csak fogyni...
Undorító, ami itt megy és ennek az emberek isszák meg a levét. Szóval egy nem túl súlyos betegség miatt most rághatjuk a körmünket, mert annyira semmilyen az ellátás, hogy akár még életveszélybe is kerülhet. Köszönjük Magyarország! (Y)
És persze ha baj van, akkor az csőstül csapatostul jön...
Tegnap volt a programozás vizsgám. Előtte jártam tanárhoz és a vizsgát megelőző hét majdnem minden napján gyakoroltam(és persze előtte is). Persze a sok stressz egyre jobban rányomja a bélyegét az én szervezetemre is, hiába a sok narancslé,gyümölcs,tea, méz stb... Éreztem én már Tankcsapda koncert után, hogy gyengébb vagyok.
Aztán Laciék le is betegedtek, én még próbáltam magam kúrálni az utána lévő napokban, de csak elkaptam én is az influenzát.
Szerencsére a rengeteg vitaminnak köszönhetően nem volt olyan súlyos, lázas nem voltam, de megfelelően rosszul voltam ahhoz, hogy még utoljára ne tudjak elmemni a tanárhoz egy kis gyakorlásra.
Szóval amikor fel bírtam kelni az ágyból, akkor programoztam. Főleg esténként.
Persze ha izgulok, akkor a hasam is megy. Egyébként is szörnyen rossz a gyomrom már karácsony előtt óta. Úgyhogy az evést is hanyagolom mostanában.
Ez a betegség volt egyébként a másik oka annak, hogy nem jelentkeztem ezidáig.
Szóval elkanyarodtam a témától: programozás vizsga.
Tegnap "szerencsére" nagyon rosszul voltam, aludni se tudtam(ja, igen, az alvás sem megy mostanában-mily meglepő XD-) és így indultam el a vizsgára.
Programozáshoz mi kell? Számítógép/laptop, egy program és ennek a fordítója. Nos, nekünk csak egy lap és egy toll adatott, ugyanis a tanár kikötötte, hogy ezen a vizsgán lapon kell programozni. Ami szívás és direkt kicseszés, mert jó esetben a program kiírja, ha valami hiba van. Így sokat lehet rajta javítani és akár egy kettes szintre fel lehet hozni az egyébként hibás kódot...
Programozásból is vannak sablon feladatok, amiket ha egy normális, jó szívű tanár kiad, és ha a hülye gyerek gyakorolt rá, akkor meg lehet írni. Nos, amikor megláttam a feladatokat tudtam, hogy az informatikus pályámnak itt a vége.
Természetesen szinte semmi köze nem volt az órai dolgokhoz a feladatoknak és olyan matekos részeket tett bele, hogy a könnyen megírható programból is nehéz feladatot csinált...
Persze küzdöttem a végsőkig, 5-ből 4 feladatot megírtam.
Ma láttam, hogy megbuktatott és mivel ez a tárgy nem vizsgás, hanem igazából gyakjegyvédés volt, így ebben az évben több lehetőségem nincs a javításra.
Úgyhogy feleslegesen kínlódtam 1,5 évet az informatikával, megcsináltam egy csomó tárgyat a semmiért, kínlódtam a matekkal, megalázott az operációs rendszerek tanár. Sok energiát elvesztegettem, rengeteg könnyet hullattam és rengeteg ideget megettem.
Mindez egyetlen tantárgyon múlott, és elbuktam.
Nem érzem magam hibásnak, tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, hót betegen is gyakoroltam esténként, tanárhoz is jártam, egyébként az órákon is szinte mindig ott voltam, jegyzeteltem, figyeltem, próbálkoztam. De ez nem az én utam. Eddig is tudtam, már az első pillanattól kezdve éreztem. Csak az fáj, hogy mennyi mindent megcsináltam és ez most mind kárba vész. Nem fogok ugyanis tovább kínlódni ezen a szakon: most 2 évet!! csúsznék a programozás miatt, mert nem tudnám felvenni a rá épülő fontos tárgyakat.
Ha szakot váltok kevesebb csúszással lesz végre meg az a nyamvadt diplomám. Ha végre valami össze is jönne nekem, akkor átmennék magyarra. Nem lesz jobb az se, talán az olvasást is megutálom és nem is lesz időm arra, amit szeretek olvasni.
De inkább magolom a nyelvtant, meg az irdalom elméletet, minthogy tovább kínlódjak egy olyan dologgal, amihez egyszerűen nem értek és nem fogom soha sem elsajátítani megfelelően.
Nem fogom szeretni, de ez már rég nem arról szól, hogy szeretem-e. Sosem szólt arról. Már csak azért járok oda, hogy meglegyen a tárgy, meglegyen egyszer a diplomám. Azután talán ismét rátalálok önmagamra, szeretnék elvégezni egy OKJ-t a Megyóban (grafikus vagy animáció). Vissza akarok térni majd a gyökerekhez és talán akkor ismét jól fogom magam érezni.
Mert ez az iskola eddig csak boldogtalanná tett, jót nemigen adott. Már csak túl akarok lenni rajta és kiszabadulni ebből a börtönből.
Azért írok most ennyit és ilyen őszintén, mert ezzel senkit nem akarok terhelni a környezetemben. Inkább kiadom itt magamból. Amúgy sem értenek meg. Ha valakinek mondom, hogy mennyire gyűlölök egyetemre járni, akkor egyből jön a kérdés, hogy miért nem váltok?
Mégis mire? Azért választottam a tanári pályát, mert ad egy emberi szakmát és mellette művészkedhetek úgy, hogy azért van egy polgári állásom. Nem szeretek a bizonytalanra játszani, ebben az országban egyébként sem lehet megélni protekció nélkül művészként.
Nem akarok "csak" egy művészeti egyetemre járni, mert félek, hogy azzal a diplomával nem tudnék megfelelő hátteret biztosítani magamnak. Anya mindig önállóságra nevelt, így igyekszem olyan pályát választani, aminek a fizetéséből képes vagyok egyedül is meglenni és ha bármi történne akkor a gyerekemet is eltartani. Persze, a tanárok nem keresnek jól, de nem is igazán szándékozom tanár lenni. De jó diploma, konkrétan 3 szakmát ad: egy tanárit, egy rajzost és még valamit, ami egyelőre bizonytalan.
Úgyhogy nem vagyok éppen könnyű helyzetben, de már eljutottam arra a szintre, hogy annyira kimerített ez a sok stressz, hogy nem tud izgatni. Próbálok átjelentkezni magyarra, aztán majd lesz valahogy. Most ami igazán érdekel az az, hogy anya meggyógyuljon és minden olyan legyen, mint régen.
Azt hiszem elég jól megindokoltam a bejegyzés címét, úgyhogy most megyek és intézkedem.
Ha lesz valami, majd írok.
