Nos, a hallgatásomnak van oka, de úgy döntöttem, hogy röviden azért megemlékezem az idei karácsonyról is. Eddig azért nem jelentkeztem, mert nem volt kedvem leírni azt, ami velem történt. Csak felhúznám magam újra rajta és annak semmi értelmét nem látom. A lényeg annyi, hogy decemberben olyan dolgok történtek velem a suliban, amik végül egy nagy elhatározásra juttattak. Ott fogom hagyni azt a rohadt egyetemet és Debrecenbe jövök át. Az a bánásmód, hozzáállás és ezek mellé a semmit nem tanulás, a haladás és fejlődés teljes hiánya ezt a döntést eredményezte. Volt egy pont, egy utolsó csepp a pohárban és kész. Én legközelebb már csak ügyet intézni és kiiratkozni akarok oda bemenni. Gyűlölök minden egyes napot, amit abban az iskolában kell töltenem. Nem akarom ezt tovább folytatni még évekig. Nem akarok emiatt beteg lenni, elpazarolni az időmet, az egészségemet és a fiatalságomat. Elég volt. Egyelőre még nem vagyok biztos abban, hogy hova fogok átjelentkezni, de az tuti, hogy soha többé nem akarok a Nyíregyházi Egyetemen tanulni. Ennyi bőven sok volt a sulis ügyemből.
A karácsonyt anya halálának ellenére is vártam egy kicsit. Kíváncsi voltam, hogy a többiek mit szólnak a tőlem kapott ajándékokhoz. Viszont apa depressziója és hozzáállása teljesen lehangolt és végül amikor eljött a szent este, már csak szomorú és magányos voltam. Nagyanyámékhoz mentünk vacsorára, amit képzelhetitek mennyire vártam. Többször megkaptam a szokásos kövér vagy dumát, de most nem toleráltam jól és visszaszóltam. Nagyanyám meg nem értette, hogy mi van, mert eddig nem kaptam fel ennyire a vizet. Nem voltam most olyan hangulatban, hogy azt hallgassam egy 100+ kilós tehéntől, hogy én mennyire kövér vagyok.
Egy ideje nem jelentkeztem, de nem igazán volt kedvem beszámolni a sok bénázásomról, ami ebben a hónapban ért. Persze történtek jó dolgok is és azokat is meg akarom említeni, de először leírom, hogy mire is utal a bejegyzés címe.
Ez az év sok jót nem tartogatott a számunkra és úgy tűnik, hogy a sok csapásból soha nem elég. A szűk családon belül is történtek elég durva dolgok, például fényes nappal megtámadták nagybátyámat a háza előtt és hasonlók.
Persze én sem kerülhettem el a szerencsétlenségeket, 2 héten belül 2 elég csúnya sérülést szereztem.
Az első úgy történt, hogy a tanár még este 7-kor is darálta az anyagot, így féltem, hogy nem érem el az utolsó előtti vonatot. Rohantam a busz elé, ami kivisz a vasútállomásra. A suli parkkal és erdővel van körül véve és a parkon át akartam rövidíteni a buszmegálló felé. A sötétben nem láttam, hogy az egyik fa gyökere keresztezi az utat és egy óriásit estem rá a jobb térdemre. A tenyereim is lehorzsolódtak kicsit és a bal térdemet is megütöttem. A jobb viszont elég csúnyán megsérült: nagyon lehorzsolódott, ráadásul a súrlódástól a nadrágom szöszével telement a seb és még jól fel is dagadt. Vérző, sajgó térddel ültem végig a több, mint 1 órás vonat utat és este 9-kor már nem volt orvos, akivel eláthattam volna a sebemet. Amennyire tudtam, kitakarítottam, de így is fekete volt a nadrág szösztől a seb. Másnap nem meglepő módon gennyezett és nem igazán tudtam járni, szóval elkínlódtam magam biciklivel az orvoshoz, ahol el is láttak, de még másnap is be kellett mennem kötözésre. A seb csak 1,5 hét után gyógyult be, de szerintem meg fog látszani a helye.
Egy ideje már nem írtam, de csak úgy telnek a hetek és a suli mellett nem sok energiám van. Bár
állandóan beteg vagyok, kedd este hazafelé a vonaton nagyon hideg volt, szerdára bedurrant a torkom, ma már nem is mentem suliba. Bár számítottam rá, hogy sokat fogok betegeskedni. Érthető okokból nem a legjobb a mentális és a fizikai egészségem. De azért történnek jó dolgok is. Lacival az elmúlt 2 hétvégén voltunk múzeumban. Ami nagy szó, mert eddig elég nehezen lehetett elvinni, de mivel már nincs, aki velem jöjjön, így elvállalta ezt a terhet. xD Múlt hét előtt a debreceni Modem Impressziók kiállításán voltunk. Nagyon jó volt, csak kicsit keveselltem. De nagyon jól esett ennyi idő után művelődni egy kicsit. Múlt héten pedig A vikingek előtt című kiállítást néztük meg a Déri Múzeumban. Szegény Laci nagyon készült erre a tárlatra, de nem volt sok minden, csak 2-3 rozsdás kard és apróságok. De 300 Ft-ért végig nézhettünk egy jó kis japán tárlatot, utána egy 5 teremnyi képből álló kiállítást, egy temetkezési kiállítást ie. 3500-tól a honfoglalásig, az egyiptomi tárlatot is megnéztük és utána jött a vikinges, ami nagyon gyér volt. Én személy szerint az összeset nagyon élveztem. Laci sajnos csalódott, de legalább tartalmasan töltöttük a szombat délutánt. :)
Szóval így teltek az elmúlt hétvégéim.
Ma egy új családtagot szeretnék nektek bemutatni, aki nem más, mint Pöszméte, a leopárdgekkóm. Ma vásároltam és irtó cuki. Magát a gondolatot régóta dédelgetem, hogy egyszer hüllőt fogok tartani, de most már igazán beérett a dolog. Elég nehezen jött össze, a terráriumra egy hetet vártam, de sértetlenül szállították ki egészen jó áron, szóval megérte. Aztán a többi cucc és az állat beszerzése egy hét múlva lett meg, előtte pedig még egy hétig olvasgattam a neten a gekkókról. Plusz elég sok mindent magam csináltam a terráriumba, csökkentve az elég magas költségeket. Szerintem jóra költöttem a szülinapi pénzem. :) ♥
Azt hiszem ideális háziállat lesz nekem, mert ő is éjszaka aktív, mint én. Elég pici, még csak fél éves, de hát ez van. Ha minden jól megy, akkor akár 18-20 évig is elélhet. De ebben egyelőre nem reménykedem, a célom most az, hogy megfelelő életet biztosítsak neki és megélje a két éves, kifejlett kort. Aztán majd tervezgethetjük a jövőt. xD Kicsit félek is, mert izgalmas utazás van mögötte, de úgy tűnik, hogy jól vette az akadályt. Megbuszoztattam szegényt, máshogy nem tudtam hazahozni. De mivel többször is előjött és mászkált a terráriumában, így azt hiszem nagyon nagy baja nem lehet.
Szóval engedjétek meg, hogy bemutassam Pöszmétét, a világ legédesebb gekkóját(neme egyelőre ismeretlen, még túl kicsi):
Az a mosoly ♥
Milyen királyi fejtartás xD
Itt viszonylag jól látszik, hogy milyen csini mintája van. :D
Amúgy a suli szívás, az órarendem egy katasztrófa. Hétfőn reggel 8-kor megyek és este 10-kor jövök. Kedden egyetlen egy órám van, de este 8-kor jövök, szerdán dettó, csütörtökön 6:14-es vonattal megyek és 7-re érek haza. Egyedül a péntekem elviselhető. Ehh... :"D Úgyhogy Pöszméte jószerével csak este lát, de akkor nagyon. :D ♥
Ennyi lettem volna mára, remélem minden jól alakul a kis szarossal. Még jelentkezem.
Pá! :)
Megint dupla szülinap volt a bologon: hétfőn lettem 21 éves, a blog pedig 7! Azt hiszem az utóbbi nagyobb teljesítmény, mint az előbbi. A szülinapomat és az azt megelőző hétvégét Lacival töltöttem. Neki köszönhetően nem akadtam ki annyira, vagy legalábbis nem a szülinapomon. A családjával megleptek és kaptam egy nagyon menő Targaryen-es tortát.:D Lacitól pedig egy fülest kértem, mert a régi már nagyon tönkre menőben van. Szóval másnap, azaz 3-án bementünk Debbe és kiválasztottam a nekem tetszőt. Ezután haza jöttem és 6-ra mentünk nagyanyámékhoz, mert ők is felköszöntöttek. Mondjuk ennek volt előzménye is, egyszerűen semmit nem tud normálisan intézni. Na, mindegy.. Ezen már nem akarok többet rágódni.
Először is örömmel jelentem, hogy végül sok szenvedés árán elkészült a megrendelt képregény, amit ittmeg is tekinthettek. Minden variálás ellenére szerintem egészen jól sikerült és örülök, hogy tudtam magam tartani a megbeszélt határidőhöz. :)
Másodszor ez egy élménybeszámolós bejegyzés lesz, ugyanis nem rég értünk haza Lacival a nyaralásról. Hétfőn indultunk és 3 éjszakát maradtunk Gyulán. Busszal mentünk, ami egy laza 3 óra
19 perces utat jelentett. A legjobban attól féltem, hogy nagyon kell majd pisilni és szenvedés lesz, de szerencsére a kevés ivásnak köszönhetően ez nem történt meg. A szálláshoz vezető utat szépen megtanultam, így a buszról leszállva egyből oda is találtunk. Túl könnyűnek tűnt ez elsőre és az is volt, mert kiderült, hogy 2 egyforma nevű apartman van és persze mi a rosszba mentünk. xD Végül megtaláltuk a mi apartmanunkat is, ami kívülről nem tűnt túl jónak, de egyébként teljesen rendben volt. Kis konyha, háló, fürdő +WC volt a foglalásunkban és nagyon kis otthonos volt az egész. Megérkezés után egyből elintéztük a papírmunkát és aznap már nem is nagyon csináltunk semmit, mivel már 3 óra is elmúlt, mire lecuccoltunk. Pihentünk, felfedeztük a környéket, hogy másnap már kész programtervvel indulhassunk útnak. Kb. 15 perc sétára volt egy Lidl, ott vettünk inni és enni.
Este egy étteremben vacsoráztunk, ahol egy bőségtálat vettünk és jóóóóól bekajáltunk. A maradékot elcsomagoltattuk, így még egyszer jól lakhattunk belőle.
Mint láthatjátok új a design és bevezettem ezen a blogon is az oldaltörést. Most már rá kell kattintani egy-egy bejegyzésre, ha el szeretnétek olvasni. Így sokkal kisebbek a bejegyzések és átláthatóbb az oldal. Visszamenőleg nem csinálom meg, de mostantól így fogok blogolni.
Mivel 2 napja dolgozom folyamatosan egy megrendelésen és egy pöppet kiakaszt az egész, így úgy döntöttem, hogy kiadom magamból mi bánt. Maga a meló nagyon jó: egy párnak kell megrajzolnom az esküvőkére az eljegyzés történetét képregényben. Meglepően összeszedettek voltak, elküldték a történetet, a helyszíneket, képeket magukról. A nővel semmi gond nem volt, elsőre tetszett neki a karaktere, de a férfi más tészta.
Noha nem ismerem őket, de valahogy így látom a szitut: adott egy 30 évei közepén járó, kopaszodó, csúnya férfi, akinek szemlátomást sok pénze van. Megkérte a kezét egy nála fiatalabb, viszonylag csinos és helyes nőnek. Itt kezdődik az én problémám: írtam, hogy a pasi csúnya és tényleg az. Nehéz egy félig kopasz embert átültetni képregénybe főleg úgy, hogy ő maga se tudja mit akart. Először kezdte azzal, hogy legyen realisztikusabb, utána legyen idealizált, ezután legyen férfiasabb, és végül mangás. Nem maradtam annyira a mangás stílusnál, mert féltem, hogy a skiccek alapján nem fog neki tetszeni. Úgyhogy a felsoroltakból próbáltam összegyúrni a karakterét-szerintem elég pofás lett és megragadtam a karaktert-,de természetesen ez sem tetszett.
Egy kis helyzetjelentéssel jövök mára. Nemrég volt a névnapom és eléggé megviselt a dolog. Belegondolni abba, hogy soha többé nem kelt fel anya reggel, hogy felköszöntsön, nem lep meg valami kis aprósággal és úgy egyáltalán soha nem fog megölelni vagy megpuszilni egyszerűen őrjítő érzés. Próbáltam elfojtani magamban ezeket az érzéseket és negatív gondolatokat, de sajnos csak eltörött a mécses, amikor Lacival voltam. Egyébként is már napokkal előtte borzasztóan rosszul éreztem magam és az se segített, hogy apát nem különösebben hatotta meg a dolog. A névnapom előtti nap konkrétan el is ment egy haverjának a szülinapjára, szóval én meg leléptem Lacihoz. Nem fogok egyedül gubbasztani itthon egész éjszaka. Ne értsétek félre, soha nem csináltunk nagy ügyet a névnapból, csak aznap kicsit éreztettük a másikkal, hogy ez egy picit másabb, mint a többi nap. Nem vártam semmi eget rengető dolgot, mert nem is tudtam megmondani, hogy mit szeretnék. Egy tábla csoki pont elég figyelmesség lett volna,de mivel nem éreztem azt, hogy én azt a tábla csokit és azt a kevés figyelmességet is meg fogom kapni, így ezért inkább elmentem oda, ahol még fontos vagyok: Lacihoz.
Holnap megkezdődik az augusztus és ezzel közelebb kerülök ahhoz, hogy visszamenjek szenvedni az egyetemre. Juhé. Mióta anya nincs, azóta egyre inkább úgy érzem, hogy nem akarok ebben a tetves országban maradni. A sulit is utálom és még nagyon sok van belőle hátra. Ráadásul most bejött életem legnagyobb megrendelése, amiért elképesztően keveset tudok csak elkérni, mert úgysem fizetnének meg, ha rendes áron adnám. De ha már itthon is kezdenek felfedezni, akkor mi lenne külföldön, ahol nem sajnálják a pénzt annyira a művészektől? Meg nem csak a pénz... Mivel nem vagyok senkinek a senkije, így nem is nagyon tudok kiállítani, míg az egyik gazdag rokonom 11 éves kislányának tárlata nyílt a debreceni Modemben. Nem sántít ez egy kicsit? Jelezném, hogy a kiscsaj nem egy született rajzgéniusz, csak gazdag az apja...
A másik ok, amiért szívesen elmennék és vissza se jönnék, az a pletyka. Mostanában eléggé kiakasztott ez a dolog, mert folyton azt hallom vissza, hogy mi eladjuk a házat, vagy az egyik verzió szerint Lacihoz költöztem és itt hagytam szegény apát(mennyire utálhatnak már, ha ilyennek állítanak be xD). De hallottam olyat is, hogy Laci költözött ide. Ezek így kicsapták a biztosítékot, de az emberek szemétség terén mindig tudnak újat mutatni: a legfrissebb pletyka már arról szól, hogy árverezik a házunkat... Milyen rohadék, unatkozó tetvek élnek ebben a faluban....
Bár igyekszem elhessegetni ezeket a dolgokat a gondolataimból, de nem mindig sikerül.
Ma végre rászántam magam, hogy megcsináljam az első speedpaint videómat. Nem csak emiatt különleges ez a videó, hanem azért is, mert kicsomagolom és elsőként próbálok ki az új akvarell ecsettollaimat. Ez Ebayről rendeltem őket darabját kemény 206 Ft-ért. A kicsomagolást már jó pár hete felvettem, de magát a speedpaintet nem volt kedvem felvenni. Meg aztán felszerelésem se volt hozzá, kellett egy állvány, amire rá tudtam tenni a telefont. Cigányoltam egy nagyon szexi felvevő állványt. Ő Carlos. Annyira csúnya, hogy kellett neki egy macsó név. ;)
Tudom, hogy régóta nem jelentkeztem, de nem akarlak benneteket állandóan a kiborulásaimmal terhelni. Így hát vártam egy kicsit, hogy legyen miről írni és ne is legyek olyan borzasztó állapotban.
Nos, az elmúlt, majdnem 2 hónap során nem sok minden történt velem, de azért nagy vonalakban megosztom veletek.
Túl vagyok a vizsgákon is, és a történtekhez képest elég jól sikerültek. Sok 4 és 5 lett. :D
Egy este nagyon kiakadtam és írtam a volt pszichológia tanáromnak, hogy tudna-e esetleg segíteni. Kiderült, hogy a suliban van lehetőség pszichológiai beszélgetésekre, csak nem nagyon hirdetik, mert így is tele vannak. Úgyhogy hetente egyszer egy órát beszélgetünk és majd kiderül, hogy segített-e. A mostani alkalmat lemondtam, mert nem éreztem magam túl jól. Erről majd később...
Életemben először voltam 4D-s moziban, a Jurassic World 2-t néztük meg. Iszonyúan jó volt maga a film is, de így ezekkel a hatásokkal még élvezhetőbb volt. Mindenkinek ajánlom, mert tényleg óriási élmény. :D
Június 29-én ünnepeltük Lacival a 4,5 éves évfordulónkat. Olyan különösebben nagy feneket nem kerítettünk a dolognak. Azt vettük a másiknak, amire szüksége volt. Én egy pénztárcát vettem neki, ő pedig bejött velem egy ékszer üzletbe és választhattam magamnak fülbevalókat, mert az egyik piercingemből kiesett a kő. Mivel nagyon olcsók voltak a fülik, így két szettet is választottam. Most már teljes a királykék és van egy új fehér köves garnitúrám is. Összesen 5 fülpiercingem van, de szeretnék még egyet csináltatni a közeljövőben.
Ezután együtt töltöttük néhány napot. Örültem,hogy már ilyen régóta vagyunk együtt, de az év más napjain is ugyanúgy szeretjük egymást, szóval ez a nap különleges volt, de nem éreztem, hogy annyira fel kellene fújni.
Aki olvassa egy ideje a blogot az tudhatja, hogy naggggyon nagggggyon régóta szeretnék egy BJD-t. Imádom őket, kb. azóta, hogy megismerkedtem az animés/ázsiai kultúrával. Úgyhogy kb. 7-8 éve vágyom egy ilyenre és minden nyáron elkap az őrület, hogy na most csinálok magamnak egyet. Sok évi kínlódás után pedig rá kellett, hogy jöjjek, hogy nehéz valamit leképezni úgy 3D-ben, hogy csak 2D-ben láttam. Így hát arra jutottam, hogy felkeresem az aliexpress sötét bugyrait és rendelek egy után gyártott babát. Tudom, hogy ez nagyon csúnya dolog a művészekkel szemben és mindenképp szeretnék a jövőben egy eredeti babát is beiktatni a gyűjteményembe. Csak hát egy eredeti kb. 250 dollárnál kezdődik, míg ez 58 dolláromba fájt szállítási költséggel.
Egyébként 16-án rendeltem(ekkor volt két hónapja, hogy anya elment) és nem titkolom, hogy kompenzálni akarok vele. Észre veszem magamon az elmém furcsa dolgait, de hagyom őket(egészséges keretek között), mert biztos tudja ott bent valami, hogy mire van szükségem most.
És erre volt szükségem. Rég nem vártam ennyire valamit! Azt írták, hogy leghamarabb június 4-én érkezik meg. Szóval neki álltam babaházat készíteni, hiszen ez a tünemény nem fér el sehol, így kellett neki valami ülő alkalmatosság és hát végül babaház lett belőle. xD
Igyekszem visszatérni a blogoláshoz, mert továbbra is szeretem. Igaz, hogy mostanában csak a szánalmas, darabokra hullott életemről tudok nyilatkozni, de igyekszem minden apró dolognak örülni. Ami így a félév végén nehéz ügy: a rajz tanszék megint variál és képtelenek megérteni, hogy nekünk van egy másik szakunk is, amiből most írjuk a ZH-k 90%-át. Néha felhúzom magam ezen, de próbálok nem mindenen idegeskedni.
Igazából félek, hogy bennem is ott lappang a rák és nem akarom feleslegesen szétstresszelni magam és fiatalon, esetleg még fiatalabban meghalni, mint anya...
Úgyhogy kicsit jobban odafigyelek az étkezésre is és minden nap igyekszem legalább 20-30 percet mozogni. Ami nem nehéz, mert legalább 20 percet biciklizem naponta az állomásig. Ha meg éppen nem megyek suliba, akkor csak úgy teszek egy kört a faluban.
A csokiról nem tudok leszokni, most kell valami, amitől jobban érzem magam. De mivel semmi más káros szenvedélyem nincs, így azt hiszem ennyit egyelőre megengedhetek magamnak. Legalábbis addig, amíg kicsit helyre nem jövök és akkor a csoki fogyasztásom mértékét is szabályozni fogom.
Nos, lassan itt a félév vége, már csak 2 hét és annyi. Sok vizsgám lesz és igyekszem a bánatomat a
tanulásba fojtani. Szeretem a magyar szakot, bár eleinte nehéz volt. Főleg, hogy később vettek át, így az év eleji anyagot is be kellett pótolnom, senkit nem ismertem eleinte és nem tudtam kitől elkérni a jegyzeteket. Szerencsére a magyarosok egy másik faj, nem olyanok, mint az informatikusok. Az infó szakon úgy kellett összekönyörögni a tananyagot, míg magyaron a többiek írnak rám, hogy miben segíthetnek?
A múlthéten és ezen is 2 beadandót írtam meg és ezen 3 nap alatt 2 ZH-t fogok írni. De már egészen belerázódtam a sok hiányzás ellenére is. Szerencsére a tanárok megértőek és nem buktattak meg azért, mert sokat hiányoztam az elmúlt időszakban. De nekem kellett szinte mindent elintézni. A bürokrácia melegágyában élünk, így nem elég a fájdalmat elviselni, de veszekedni kell a közművekkel is, mert egyszerűen olyan tételeket számláznak ki,hogy eszméletlen. Már megkezdték a hagyatéki eljárást is, leveleztünk egy párszor más közműves szervekkel is, vettem egy telefont, mert természetesen az is használhatatlanná vált. :"D Új számom lett, mivel nem tudtam átíratni anya nevéről az enyémre a régit, mert kellene hozzá a hagyatékiról valami igazolás, de még nem zajlott le az eljárás, majd 1-2 hónap múlva. Addig meg nem maradhattam telefon nélkül, mert messze járok iskolába és kell, hogy el tudjam érni apát és Lacit.
Elromlott a mosógépünk, szerencsére nagyanyámnak volt egy zsír új pluszba, így az megoldódott. Behalt a porszívó, de apa megcigányolta,csak néha nem működik. Igaz a mondás, hogy szegény embert még az ág is húzza.
3 hete is ilyen rossz idő volt, sőt rosszabb. Az ég akkor is siratott egy jó embert és ma is beborult érte...
Azon a héten nem sokat aludtunk, a csütörtök éjszaka pedig kezdett átmenni egy rémálomba. De még akkor is reménykedtünk. Csak mi ketten apával, anya akkor már érezte, vagy tudta, hogy itt már nincs esély. Ami a legjobban fáj, hogy senki nem mondta meg nekünk az igazat, mert akkor egyből a mentő után mentünk volna. Azt mondta a mentős, hogy menjünk be 1-1,5 óra múlva, mert addig vizsgálják. Így is tettünk. Kicsit összeszedtük magunkat, felöltöztünk, eltettük az ilyenkor kellő dolgokat és kb. egy óra múlva már a kórházban voltunk, de akkor már félig árva voltam.
Nem tudtunk tőle elbúcsúzni, de lehet, hogy nem is szerette volna, hogy az utolsó gyötrelmes perceit is végig kísérjük.
Nem igazán tudtam mit írjak erről, többször is neki kezdtem már a blogolásnak, de valahogy nem jönnek a szavak. Erre nincsenek is szavak. Egyben azonban biztos vagyok: nincs isten. Ha lenne, akkor nem hagyta volna, hogy egy jó ember ennyit szenvedjen és ilyen sorsot érdemeljen. Iszonyatosan fiatal volt és még csak most kezdődött volna az élet.
Azt hiszem egész életemben nem leszek már ép soha. A legjobban most mégis apa miatt aggódom. Rettegek attól, hogy a bánat megbetegíti és hogy utána akar menni anyának. Eddig se volt nagy a családom, de már csak 2 ember miatt kelek fel minden reggel.
Laci rengeteget segít és segített, azt hiszem ha ő nem lenne, akkor még inkább depressziós lennék. Csak az a kérdés, hogy szabad-e ilyen fiatalon ennyi terhet a vállára tennem és mindezért cserébe csak egy darabokra tört szívet és egy ketté tört életet tudok neki adni...?!
Nem tudom, semmit sem tudok.
Vannak jobb napok és vannak olyanok, mint a mai. Egyszerűen képtelen voltam elmenni az iskolába, pedig nem szabadna többet hiányoznom. Olyan borzasztó állapotban keltem ma fel, hogy megmozdulni se volt erőm és kedvem. Persze igyekszem összeszedni magam,hiszen a tanulás fontos volt anyának és a házat is rendben kell tartanom. Legalább ha egyszer arra kerül a sor, hogy férjes nő legyek, akkor már minden rutinból fog menni. :') Sajnos.
Eddig se volt könnyű, de most olyan, mintha az egész világ ellenünk fordult volna. Mióta elment csak hideget és csendet érzek, amilyen a halál is. Hiába van tavasz, számomra nem süt a nap és nem hallom a madarak hangját, nem érzem a virágok illatát. Mostantól nem lesznek ünnepek az ünnepek és az anyák napja is csak egy újabb tőrdöfés lesz a szívemnek.
Nem tudom miként fogjuk tudni átvészelni ezt az időszakot, de az biztos, hogy most minden kitartásomra szükségem lesz. Azt érzem, hogy vigyáznom kell apára és magamra is. Magamra azért, mert az életemet anyának köszönhetem és ronda dolog lenne erre az ajándékra nem vigyázni. Csak hát nem olyan egyszerű ez.
Többé már nem érzem magam fiatalnak, valami nagyon eltörött idebenn. Az elmúlt fél évben annyi mindenen mentem keresztül, mint egy 50-60 éves és ez valahogy gyökeret vert a szívembe.
Már csak abban reménykedem, hogy egyszer még viszont láthatom anyát és mindenkit, akiket 3 év alatt elvesztettem.
Amikor a közeli családban valaki beteg lesz, az kihat az egész család életére.
Kezdek lassan begolyózni ettől az egésztől, ami január óta megy és egyre inkább kelepcében érzem
magam. Tudom, hogy anyának óriási szüksége van a támogatásmora és arra, hogy itt legyek vele. Ezért is olyan nehéz péntek esténként elmennem itthonról. Ugyanis csak hétvégén tudunk Lacival találkozni. Hétköznap még beszélni is alig tudunk, esténként talán 2-3 órát.
Ilyenkor vetődik fel a kérdés: mindent el kell dobnom anyáért? Mert látom rajta, hogy ő elvárná. Nekem Lacin kívül senkim nincs és nem élek közösségi életet. Elmegyek reggel a suliba, ott vagyok és rohanok haza. Vagy ha nem egyből haza rohanok, akkor Debrecent járom épp valamiért, amit meg kell vennem.
Az új csoporttársaim között vannak nagyon kedves lányok, de 2 hétnyi ismertség után nem rohanhatom le őket azzal, hogy "figyu már, annyira kivagyok, hogy lassan beleőrülök". Még Alnak se mondtam semmit, ő is éli az életét, most kint van cserediák programon külföldön. Nem vagyok az a könnyen megnyíló típus és nem is áll hozzám az iskolában senki közel.
Tegnap gondolkoztam azon, hogy óra után beszélek egy kicsit a pszichológus tanárommal, de annyira rohant haza, hogy inkább hagytam az egészet.
Ez a kérdés pedig egyre jobban foglalkoztat. Anyának van igaza és nem kéne hétvégén elmennem itthonról? De én meg nem szeretnék mindig itthon lenni, már így is érzékelem magamon néha, hogy a lelki állapotom több, mint szomorúság...
Az egyetlen embert is hanyagoljam, akit tényleg érdeklek? Nem akarom, nem tudom megtenni.
Persze ez nem ilyen egyszerű, állandóan lelkiismeret furdalásom van, de ha itthon maradnék tuti végig bőgném az éjszakát. Azok a legrosszabbak. Olyankor jönnek a gondolatok és nem tudok rendesen aludni. Vagy ha el is alszom, akkor nyugtalanul vergődöm egész éjszaka.
Múlt hét pénteken eléggé összevesztünk anyával, vagyis az összeveszés nem jó szó. Nagyon rossz kedvem volt aznap, a suliban is történt ez-az és apró Kykkys szerencsétlenségek értek, amiken máskor max. mosolygok egyet. De a pohár már nagyon tele volt és ezek voltak az utolsó cseppek. Amikor haza jöttem mérges és feszült voltam, amit anya egyből észre vett rajtam és levonta a maga következtetését: én haragszom rá, mert rossz a telefonom és nem tud újat venni és ilyen hülyeségek. Eszemben sem volt semmi ilyen. Nekem állt, hogy mi a kínom, miért nem beszélek vele soha(mondjuk ezt nem értem...) meg ilyenek. Én nem veszekedtem, csak bőgtem, mint egy hülye. Tudom, hogy ő is kivan és haragszik az egész világra, mert ő beteg és nem érdemelte meg.
Utána kibékültünk, de megint nekem állt, mert szerettem volna Lacihoz menni, de mondtam neki, hogy jó, akkor itthon maradok. Ekkor kezdett el piszkálni, hogy ha ennyire nem bírok nélküle élni, akkor miért nem költözöm oda meg ilyenek? Persze, mert ez olyan egyszerűen működik... Ekkor már annyira elegem volt, hogy fogtam magam és a hóviharban elindultam Lacihoz este.
Persze késett a busz, lekéstem a csatlakozást, de nem érdekelt, 15 perc múlva úgyis jött a következő busz. Bevallom, hogy eléggé féltem az úton, mikor már kicsit kitisztult a fejem, mert nagyon csúszott az út.
Ez a legnagyobb baj velem: sokáig gyűlnek bennem a dolgok és egyszerre robban ki minden olyan erővel, hogy akik nem ismernek olyan jól csak lesnek.
Ekkora hóviharban hideg fejjel tuti nem indultam volna el, de egyszerűen nem bírtam tovább a lelki terrort.
Anya nagyon jól ráérez,hogy mivel lehet igazán mélyen a szívembe döfni: ez pedig Laci. Azért érzékeny pont, mert rengeteget csatáztunk emiatt, a 4 év alatt sem tudta elfogadni azt, hogy van egy harmadik ember az életemben akit szeretek.
Nem tudom mi lenne, ha lennének barátaim. Biztos azok is főellenségek lennének. xD Egy ideje béke volt, azt hittem, hogy végre beletörődött abba, hogy szerelmes vagyok. Mert eleinte azzal is győzködött, hogy én amúgy nem is szeretem Lacit... Na, mindegy.
Most, hogy ennyi szerencsétlenség ért minket ismét feltámadt a régi ellentét: Laci az ellenség, aki el akar tőlük szakítani. Miért nem elég az ő társaságuk? De most őszintén: 20 évesen ők is állandóan a szüleikkel akartak lenni? Persze biztos én is hibás vagyok valamiben. Meg azt is értem, hogy most beteg és szeretne támogatást kapni. Viszont ez a probléma már 4 éve fennáll és nem fogható csak arra, hogy beteg.
Én tényleg próbálom a lehető legtöbbet megtenni, de azt hiszem, hogy ehhez kevés vagyok, soha nem lennék elég jó.
Biztos, hogy csak én vagyok ilyen önző rohadék, de egy héten 2 napot szeretnék egy kicsit magamra fordítani. Most biztos mindenki utál, aki ezt olvassa, mert igazatok is van. Én is utálom magamat, meg úgy az egész világot. xD De sajnos egy gyenge kaki vagyok és kell egy ember, aki mellett úgy érezhetem, hogy van értelme élni.
Remélem egyik olvasómnak sem kell ezt soha átélnie és nem tudja meg milyen érzés az, amikor két felé hasad a szíve.
Mint láthatjátok tegnap végre lecseréltem a designt, ideje volt már.Bejegyzést már nem volt kedvem írni, ugyanis reggeltől délutánig a kórházban ültünk anyuval. Megint elküldték egy csomó vizsgálatra szegényt és már lassan 3 hónapja, hogy állandóan kínozzák valamivel. Tegnap volt a szülinapja és nagyon ki volt borulva az újabb vizsgálat miatt, így reggel ugyan elindultam az iskolába, de látva, hogy fél órás késésben van a vonat, visszafordultam. Egyébként is tudtam, hogy most szüksége van rám, így biztos, hogy ha időben jön is a vonat, akkor is visszafordulok.
Igaz, hogy ZH-t írtunk volna, bár a tanár a létezésemről sem tud, de most minden elhanyagolható számomra.Majd lesz valami azzal a tárgyal, az iskola jelenleg a legkisebb problémám.
Szóval rengeteg várakozással és idegeskedéssel telt a tegnapi nap, de este azért megjött a kedvem a bloghoz, így a kinézeten változtattam.
Ma nem voltak óráim, így pihentem egy kicsit. Animéztem, mangát olvastam meg kimostam a heti ruhát.Holnap jóóó sokáig leszek, reggel a 9:10-es vonattal megyek és 20:40-re érek haza. Már ha a drága MÁV is úgy gondolja, mert eddig minden nap késtek a vonatok minimum 10-15 percet. Király lesz holnap egy félórás késéssel bevágódni órára. Főleg, hogy most mennék másodjára, mert eddig ugye ment a huzavona a szakváltással. Kicsit sem lesz ciki. xD
De egyébként eddig tetszik a magyar szak, a csoporttársaim is nagyon kedvesek, néhányukat már ismerem korábbról is, de azok is rendesek, akikkel csak most hozott össze a sors.
Igazából ha nem lenne az életem éppen romokban, akkor egészen szeretnék iskolába járni.
Aki miatt még nem törtem teljesen össze, az Laci. Mindig is mellettem állt és támogatott, de most, hogy ennyi rossz történik velünk még inkább próbál a támaszom lenni. Ha ő nem lenne, akkor tuti, hogy nem bírnék felkelni az ágyból. Így is vannak elég mély és depresszív pontjaim, de nem tehetem meg, hogy ezek sokáig tartsanak, mert anya számít rám.
A hétvégéket vele töltöm. Igaz, hogy mindig lelkiismeret furdalással megyek el itthonról, de tudom, hogy anya nem akarja azt, hogy miatta teljesen elszigetelődjem mindenkitől és mindentől. Nehéz ez, nagyon nehéz. Pozitívnak lenni pedig a legnehezebb.
Szerencsére Laci itt van mellettem és segít kikapcsolni és megnyugodni. Próbálok vidám lenni, igyekszem nem az ő vállára rádobni minden terhemet. Nekem már az is sokat jelent, ha megölel és mond valami hülyeséget. Az elmúlt fél év során megtanultam értékelni a legkisebb dolgokat is, mert most csak kis dolgokba kapaszkodhatom.
Egyébként nagyon büszke vagyok rá. Elég döcögősen indult, de azt hiszem rátalált arra, amit szeret. Most egy számítógépszerelő OKJ-n van és mellette dolgozik is. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pont, amikor azt mondja majd nekem, hogy szereti a sulit, de megtörtént. :)
Nemrég pedig megkapta az első fizetését egy gép megszereléséért. Azt hiszem jó úton halad és ennek nagyon örülök. Remélem most már én is a nekem kijelölt ösvényre tévedtem.
Egyébként a lábam kb. 2 hét után rendbe jött. Bár volt, hogy alig bírtam elsántikálni a suliba, de a kenőcs, fásli, borogatás trió helyre tette és nem kellett 2 várost végigjárnom vizsgálatokért. Mert az orvos nem igazán törődött vele, egyből beutalt röntgenre meg laborra. Inkább kihagytam.
Körülbelül ennyit akartam közölni.Majd jelentkezem.
A legutóbbi bejegyzésem óta sajnos nem változott túl sok minden. Az orvosok továbbra sem tudják, hogy pontosan mi baja van anyának. A legnagyobb baj az idő. 2 hetet vártunk egy eredményre, amire kb. 5-7 napot kellett volna, de ezzel se jutottunk előbbre.
Most már annyira sürgeti őket az idő, hogy érdekes módon tudnak azonnali időpontot adni mindenhova. Úgyhogy az elkövetkezendő napokban a kórházat járják apuval. Próbálok pozitív maradni és reménykedni, de nagyon nehéz. Vannak nagyon rossz napok és kevésbé szörnyűek, de szinte folyton mély ponton vagyunk.
Az utóbbi napok szörnyűek voltak, de szerdán kaptam valami jót is az élettől. Ilyen borzasztó időszakban az ember egy apró dolognak is nagyon tud örülni, de velem elég sok minden történt aznap. Kezdjük azzal, hogy reggel Risa felvisított és így felnéztem telón az e-mail fiókomba, mert minden nap türelmetlenül vártam az iskola határozatát. És ott volt! Jó hírt közölt, átvettek magyar szakra! Nem is tudom kifejezni az örömömet ez irányába. Lehet, hogy végre megtaláltam az utam?!
Bár sok izzadsággal és könnyel van kikövezve ez az út, ugyanis minden olyan tárgyat felvetettem az ügyintézővel, amit csak lehetett, azaz 7!! db magyaros tárgyam van, ezen kívül van 5 db pedagógiai és 4 db rajzos tárgyam. Elég sok.
És persze alapból borzalmas az órarendem, de most már folyamatosak lesznek az ütközések. A hétfőm még nem is vészes, kedden nincs órám, de szerdán a 6:14-es vonattal kell indulnom és 20:40-re érek haza. Azt hiszem előbb utóbb össze fogok esni. XD
Csütörtökön és pénteken csak 2 órám van, de mind2-re 8-ra kell jönni, ami(egy kis késés mellett) azt jelenti, hogy a 6:59-es vonattal el kell jönnöm itthonról. Soha nem bírtam a korán kelést és az egyetemben egyedül azt szerettem, hogy nem nagyon volt eddig reggeli órám, vagy ha igen, akkor az elődadás volt és skipeltem. Na, hát most megkaptam. xD
De úgy vagyok vele, hogy ki kell bírnom, le kell vizsgáznom minél több tárgyból és akkor hátha nem leszek olyan nagy csúszásban. Eddig csak 2 órán voltam, azok nagyon tetszettek. A nyelvtanért nem vagyok oda, de inkább magolom azt, minthogy még egyszer programoznom kelljen.
Szóval alapvetően nagy az öröm, bár tudom, hogy nagyon nehéz lesz.
Aztán amikor este jöttem haza a vonaton észre vettem, hogy egy srác állandóan néz. Vannak fura fazonok, így ignorálni szoktam az embereket, csúnyán nézek és általában akkor békén hagynak. De az ablak visszatükröződéséből is láttam, hogy néééz. Már kezdtem ideges lenni, amikor egyszer csak felállt és odajött. Zenét hallgattam, kivettem a fülest és láttam, hogy a Facebook profilomat mutogatja nekem. Aztán meghallottam ezt a mondatot:
-Bocsi, ne haragudj. De te vagy Risa, a Retard Művek készítője?
Na, mindenre számítottam, pénz kunyerálástól kezdve a "nincs pénz a telefonomon, add ide a tiédet"-ig(mindezt tapasztalatból írom), de erre pont nem. Megörültem, aztán leült velem szembe és leesett,
hogy őt már láttam valahol. Na, kivel hozott össze a sors?
Szerintem senki nem olvassa olyan régóta a blogot, de még talán 7-ben vagy 8-ban írtam róla, hogy találkozni akart, de én nem igazán szerettem volna, mert jó nagy korkülönbség volt köztünk. Aztán besértődött rám, hogy mindig azt mondtam neki, hogy oké, majd találkozunk és végül mégse... Így visszagondolva elég szemét dolog volt ez tőlem, de állandóan tapadt és nem akartam megbántani.
Meg azzal a kemény 14-15 éves fejemmel nem igazán tudtam máshogy kezelni a helyzetet. Aztán haraggal váltunk el és kb. 5-6 év után egy vonaton odajött hozzám, hogy ismeri a képregényeimet.
Egyszerre örültem is, mert ő a 3. ember aki felismer(micsoda híresség vagyok xD), de kicsit furán is éreztem magam. Bár úgy látszik ő már nem haragszik, engem meg azután nem is érdekelt, el is felejtettem. xD Csak kicsit kellemetlennek éreztem a beszélgetést. :'D Szerencsére csak egy megállót kellett együtt mennünk, mert szállnom kellett.
Szóval összességében örültem, mert hiába ismertük egymást, a kapcsolatot nem tartottuk évekig és mégis odajött, mert szereti a rajzaimat. Gratulált hozzájuk, meg beszélt róluk, hogy mennyire tetszenek neki. :D A kellemetlenebb részt inkább ignorálom és csak örülök magának az élménynek.
Mikor hazaértem az ágyamon várt egy kínai csomag. Megjött az FMA-s egér alátétem, ami megkoronázta a napom befejezését.*-*
Az élet baromi kemény és vannak, akik több rossz és nehezebb dolgot kapnak, mint mások, de néha rájuk is vetülhet némi fény.
Ma nem mentem suliba, mert a bal csukóm és a jobb lábam egyszer csak begyulladt. A csuklóm jobban van, de tegnap éjszaka a lábam a 2x-re dagadt és még ma reggel is elég csúnya volt. Nem igazán akarok orvoshoz menni, mert egyrészt influenza szezon kellős közepén egy kis sántítással megyek be és 40 fokos lázzal jövök ki a rendelőből, másrészt félek, mert anya olyan gyenge, hogy egy influenza komolyan veszélyeztetné őt. Harmadrészt nagyanyám jóvoltából már mindenki tudja, hogy anya beteg, így nem akarok emberekkel találkozni. Utálom őket. Nem azért kérdezősködnek, mert az érdekli őket, hogy ténylegesen miként van az adott illető, hanem hogy a boltba beérve lehessen sápítozni rajta a vénasszonyokkal karöltve.
Szóval fáslizom és kenem gyulladáscsökkentővel a csülkömet, aztán majd meglátom mi lesz vele a hétvégén. Már sokkal jobban néz ki, majdnem visszament az eredeti méretére, szóval remélhetőleg nem lesz gond.
Ma menni akarok Lacihoz, úgyhogy össze kell magam kapni.
Beigazolódni látszik, amitől rettegtünk. Kis bajból kezd kibontakozni egy óriási és ha jól látom, akkor ismét a magyar egészségügy tehet mindenről.
Most egy még keményebb időszak jön. Erősnek kell lennem és támogatnom anyát és reménykedni, hogy ez a rémálom boldog befejezést kap.
Próbálok minél pozitívabban állni a dolgokhoz és nem rettegni állandóan, vagy legalábbis nem mutatni a rettegést. Nem tudom, hogy miért bünteti a családot az élet kb. 1,5 éve folyamatosan, de igazán jöhetne végre valami jó dolog is.
Ha hívő lennék már nem lennék, mert semmi rosszat nem tettünk és mégis állandóan büntet minket a sors. A legnehezebb dolog a világon látni, hogy a szeretteid lebetegszenek és szenvednek. Anya meggyógyul, mert élni akar, látni akarja,hogy lediplomázom, bőgni akar az esküvőmön és tologatni az unkáját babakocsival.
Mert neki élnie kell és boldognak és egészségesnek lenni, mert megérdemli és meg is fogja kapni. Apuval ott leszünk mellette, ahogy eddig is mindig és hárman együtt kézen fogva előre megyünk és átvészelünk mindent, mert szeretjük egymást és csak ők és Laci vannak nekem.
Viszont ahhoz, hogy erős támasz lehessek először magamat kell rendbe tennem. Az utóbbi egy hét a várakozásról és a rettegésről szólt és még sokáig így is lesz. Ma átmegyek Lacihoz és ő kicsit pátyolgatja majd a lelkemet meg a testemet is, mert már hetek óta nem alszom és eszem rendesen és kezdem érezni, hogy hosszú távon nem fogom bírni ilyen állapotban. Amikor vele vagyok kicsit megnyugszom és tudok valamennyit enni és aludni.
Nem szeretem a saját terheimet senki vállára tenni, de ezt a súlyt már képtelen vagyok egyedül cipelni. És igazából még nem is tudjuk mi vár ránk, mivel kell szembesülni és mit kell legyőzni. Sokkal többet azóta se tudunk, csak azt, hogy egyre rosszabb minden.
Még biztos hetek, mire sikerül odáig eljutni a jeles orvostudománynak, hogy végre megállapítsák mi is a tényleges probléma és miként lehet kezelni...
Hát, így állunk emberek. Az élet nehéz és tényleg fontos, hogy odafigyeljünk a szeretetteinkre és velük legyünk. Mi mindig is egy összetartó és jó család voltunk és ez örökké így lesz. Sok erőt lehet gyűjteni a szeretetből és a kölcsönös odaadásból.
Most háttérbe kell szorítani az egyént és a közös célra helyezni a hangsúlyt. Nehéz lesz, az iskola sem könnyíti meg a dolgomat. Persze, hogy ilyenkor van vele mizéria. Még ezzel is futom a köröket, de nem érdekel, ha anya újra egészséges lehet.
Megyek és próbálom összeragasztgatni a darabokra hullott életem szilánkjait.
Majd jelentkezem.
Ez az év első bejegyzése. Köszönhető ez mindannak, amin mostanában keresztül megyünk. Írtam korábban, hogy anya beteg. Nos, azóta nemhogy javult a helyzet, de egyre inkább romlik. Persze ebben nagy szerepet játszik az is, hogy mennyire iszonyatosan sz@r az egészségügy ebben a tetves országban. Igen, így beszélek, mert mérges vagyok és rettegek.
Októberben ölték meg(igen, ezt mondom, mert ez az igazság) az orvosok a nagybátyámat és egyszerűen nincs már bizalmam az egészségügyben. Egy normális országban már rég megműtötték volna anyát és túl lenne az egyik rosszon és talán képes lenne enni és nem csak fogyni...
Undorító, ami itt megy és ennek az emberek isszák meg a levét. Szóval egy nem túl súlyos betegség miatt most rághatjuk a körmünket, mert annyira semmilyen az ellátás, hogy akár még életveszélybe is kerülhet. Köszönjük Magyarország! (Y)
És persze ha baj van, akkor az csőstül csapatostul jön...
Tegnap volt a programozás vizsgám. Előtte jártam tanárhoz és a vizsgát megelőző hét majdnem minden napján gyakoroltam(és persze előtte is). Persze a sok stressz egyre jobban rányomja a bélyegét az én szervezetemre is, hiába a sok narancslé,gyümölcs,tea, méz stb... Éreztem én már Tankcsapda koncert után, hogy gyengébb vagyok.
Aztán Laciék le is betegedtek, én még próbáltam magam kúrálni az utána lévő napokban, de csak elkaptam én is az influenzát.
Szerencsére a rengeteg vitaminnak köszönhetően nem volt olyan súlyos, lázas nem voltam, de megfelelően rosszul voltam ahhoz, hogy még utoljára ne tudjak elmemni a tanárhoz egy kis gyakorlásra.
Szóval amikor fel bírtam kelni az ágyból, akkor programoztam. Főleg esténként.
Persze ha izgulok, akkor a hasam is megy. Egyébként is szörnyen rossz a gyomrom már karácsony előtt óta. Úgyhogy az evést is hanyagolom mostanában.
Ez a betegség volt egyébként a másik oka annak, hogy nem jelentkeztem ezidáig.
Szóval elkanyarodtam a témától: programozás vizsga.
Tegnap "szerencsére" nagyon rosszul voltam, aludni se tudtam(ja, igen, az alvás sem megy mostanában-mily meglepő XD-) és így indultam el a vizsgára.
Programozáshoz mi kell? Számítógép/laptop, egy program és ennek a fordítója. Nos, nekünk csak egy lap és egy toll adatott, ugyanis a tanár kikötötte, hogy ezen a vizsgán lapon kell programozni. Ami szívás és direkt kicseszés, mert jó esetben a program kiírja, ha valami hiba van. Így sokat lehet rajta javítani és akár egy kettes szintre fel lehet hozni az egyébként hibás kódot...
Programozásból is vannak sablon feladatok, amiket ha egy normális, jó szívű tanár kiad, és ha a hülye gyerek gyakorolt rá, akkor meg lehet írni. Nos, amikor megláttam a feladatokat tudtam, hogy az informatikus pályámnak itt a vége.
Természetesen szinte semmi köze nem volt az órai dolgokhoz a feladatoknak és olyan matekos részeket tett bele, hogy a könnyen megírható programból is nehéz feladatot csinált...
Persze küzdöttem a végsőkig, 5-ből 4 feladatot megírtam.
Ma láttam, hogy megbuktatott és mivel ez a tárgy nem vizsgás, hanem igazából gyakjegyvédés volt, így ebben az évben több lehetőségem nincs a javításra.
Úgyhogy feleslegesen kínlódtam 1,5 évet az informatikával, megcsináltam egy csomó tárgyat a semmiért, kínlódtam a matekkal, megalázott az operációs rendszerek tanár. Sok energiát elvesztegettem, rengeteg könnyet hullattam és rengeteg ideget megettem.
Mindez egyetlen tantárgyon múlott, és elbuktam.
Nem érzem magam hibásnak, tényleg minden tőlem telhetőt megtettem, hót betegen is gyakoroltam esténként, tanárhoz is jártam, egyébként az órákon is szinte mindig ott voltam, jegyzeteltem, figyeltem, próbálkoztam. De ez nem az én utam. Eddig is tudtam, már az első pillanattól kezdve éreztem. Csak az fáj, hogy mennyi mindent megcsináltam és ez most mind kárba vész. Nem fogok ugyanis tovább kínlódni ezen a szakon: most 2 évet!! csúsznék a programozás miatt, mert nem tudnám felvenni a rá épülő fontos tárgyakat.
Ha szakot váltok kevesebb csúszással lesz végre meg az a nyamvadt diplomám. Ha végre valami össze is jönne nekem, akkor átmennék magyarra. Nem lesz jobb az se, talán az olvasást is megutálom és nem is lesz időm arra, amit szeretek olvasni.
De inkább magolom a nyelvtant, meg az irdalom elméletet, minthogy tovább kínlódjak egy olyan dologgal, amihez egyszerűen nem értek és nem fogom soha sem elsajátítani megfelelően.
Nem fogom szeretni, de ez már rég nem arról szól, hogy szeretem-e. Sosem szólt arról. Már csak azért járok oda, hogy meglegyen a tárgy, meglegyen egyszer a diplomám. Azután talán ismét rátalálok önmagamra, szeretnék elvégezni egy OKJ-t a Megyóban (grafikus vagy animáció). Vissza akarok térni majd a gyökerekhez és talán akkor ismét jól fogom magam érezni.
Mert ez az iskola eddig csak boldogtalanná tett, jót nemigen adott. Már csak túl akarok lenni rajta és kiszabadulni ebből a börtönből.
Azért írok most ennyit és ilyen őszintén, mert ezzel senkit nem akarok terhelni a környezetemben. Inkább kiadom itt magamból. Amúgy sem értenek meg. Ha valakinek mondom, hogy mennyire gyűlölök egyetemre járni, akkor egyből jön a kérdés, hogy miért nem váltok?
Mégis mire? Azért választottam a tanári pályát, mert ad egy emberi szakmát és mellette művészkedhetek úgy, hogy azért van egy polgári állásom. Nem szeretek a bizonytalanra játszani, ebben az országban egyébként sem lehet megélni protekció nélkül művészként.
Nem akarok "csak" egy művészeti egyetemre járni, mert félek, hogy azzal a diplomával nem tudnék megfelelő hátteret biztosítani magamnak. Anya mindig önállóságra nevelt, így igyekszem olyan pályát választani, aminek a fizetéséből képes vagyok egyedül is meglenni és ha bármi történne akkor a gyerekemet is eltartani. Persze, a tanárok nem keresnek jól, de nem is igazán szándékozom tanár lenni. De jó diploma, konkrétan 3 szakmát ad: egy tanárit, egy rajzost és még valamit, ami egyelőre bizonytalan.
Úgyhogy nem vagyok éppen könnyű helyzetben, de már eljutottam arra a szintre, hogy annyira kimerített ez a sok stressz, hogy nem tud izgatni. Próbálok átjelentkezni magyarra, aztán majd lesz valahogy. Most ami igazán érdekel az az, hogy anya meggyógyuljon és minden olyan legyen, mint régen.
Azt hiszem elég jól megindokoltam a bejegyzés címét, úgyhogy most megyek és intézkedem.
Ha lesz valami, majd írok.
Yo!
